1945. február 11-én, 20 órakor 43 900 katona indult el a történelem egyik leghősiesebb vállalkozására. A hónapok óta körülvett és ostromzár alatt tartott magyar főváros pesti részét ekkorra már elfoglalták a szovjet csapatok.
A Budai Várba visszaszorult, magyar részről Hindy Iván, német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch által vezetett védősereg felélte élelmiszer-, és lőszertartalékait, utánpótlásvonalaikat már régen elvágták, a Budapest felmentésére tett német kísérletek kudarcba fulladtak. A védők választhattak: megadják magukat, vagy katonai esküjükhöz méltóan harcolva megpróbálnak eljutni a német vonalakig.
Pfeffer-Wildenbruch ekkor szánja el magát a kitörésre. Szinte csak az utolsó pillanatban, február 11-én, 17 óra 50 perckor jelenti rádióján, az ostromzáron kívül állomásozó alakulatoknak a következőt: "Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében."
Háromnegyed nyolckor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. Az akció előkészítéseként egy német kommandó magyar segítséggel lefegyverezte a Széll Kálmán tér (mai Moszkva tér) orosz őrségét. 23 900 német katona (ebből 9 600 sebesült) és 20 000 magyar (2000 sebesült), szinte nehézfegyverek, és páncélosok nélkül indult meg a jelre. Egyes kutatók és túlélők szerint több jel arra utal, hogy a kitörés főbb irányait, és az első hullám időpontját elárulták, mert az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapu téren a kitörőket. Itt és a Széll Kálmán téren óriási emberveszteségeket elszenvedve verekedték keresztül magukat, és a Budai hegyek irányába folytatták útjukat.
Budapest védelmében, és a kitörésben a magyar és a német hadseregen kívül résztvettek különböző önkéntes alakulatok is. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Vannay-riadózászlóalj. Vezetője Vannay László 1938-ban részt vett Felvidéken a Rongyos gárda létrehozásában, majd Kárpátalján vívott gerillaharcot a magyar területekért. Önkéntes zászlóaljába mintegy 680-an léptek be, rengeteg volt köztük a 15-18 éves fiatal.
Vannay az ostrom alatt, decemberben képezte ki, majd december 24-én be is vetették őket. Januárban és februárban óriási veszteségeket szenvedtek a heves budai harcokban, a kitörésre már csak 120-an indultak el, és csak egy páran érték el a német vonalakat. Parancsnokuk Vannay László a Kútvölgyben halt hősi halált. Szintén a kitörés alatt esett el az egykori Rongyos gárda másik legendás vezetője, az ostrom idején már 70 éves Prónay Pál, Lajtabánság egyik kikiáltója, kinek Sopront köszönhetjük. A győztes megszállók több mint 800 000 magyarral őt is a muszka Gulágra koncentrálták és ott gyilkolták meg.
A kitörő védőseregből mindösszesen 280-an érték el a 20-25 km-re levő német vonalakat. A többiek hősi halált haltak, fogságba estek, vagy - mint a magyarok közül néhányan - civil ruhába öltözve menekültek meg. A szovjet kézre került Budapesten tobzódtak a győztesek. Tömegesen erőszakolták meg és fosztották ki az ostrom alatt elgyötört, védtelen lakosságot. A hadikórházakban hátrahagyott, járóképtelen sebesülteket brutális kegyetlenséggel gyilkolták le.
Az alagútban berendezett hadikórház betegeit lángszóróval égették el, a Budavári Palotában lévő kórházat pedig felgyújtották. Itt 800 magyar és német sebesült katona pusztult el. Több feljegyzés maradt arról is, hogy egyes sebesülteket kivonszoltak az udvarra, és lánctalpasokkal taposták őket halálra.
Mindezek tudatában szégyen, hogy a megszállók talpnyalói még ma is, nyilvánosság előtt is felszabadulásként nevezhetik, és ünnepelhetik Budapest és az ország orosz megszállását.
Budapest védői a tradicionális magyar világ utolsó bástyáinak egyikét védték a mindenbe beivódó vörös sötétségtől, és megalkuvás nélkül szálltak szembe a bolsevizmus képében értük jövő halállal.
Hazánk hőseire emlékezni nemcsak állampolgári joga, hanem kötelessége is azoknak, akik magukat kereszténynek, magyarnak tartják.
Hőseink példájából merítünk erőt az erkölcsileg és szellemileg mélypontra züllesztett ország bolsevistái és liberói által tenyésztett nemzettelen-jellemtelen embertípussal vívott harcban.